2011. május 13., péntek

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Gergei (Gyergyai) Albert XVI. századi széphistóriája – a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról – és a magyar népmesék világa ihlette Vörösmarty legköltőibb drámáját, a Csongor és Tündét.

A dráma keletkezéstörténeti szempontból a magyar irodalom egyik legrejtélyesebb műve. A visszaemlékezések szerint Vörösmarty 1821-ben jutott hozzá a Csongor egyik forrásául szolgáló XVI. századi széphistóriához. A művet 1827 tavaszán kezdte el írni, de csupán az első négy felvonás készült el, majd a munkát félbeszakította.

A Csongor és Tündének egyetlen, még letisztázatlan kézirata maradt. Ennek első része egy vázlat a tervezett cselekményről, melyből nem derül ki, hogy verses epikai művet vagy drámát szándékozott készíteni a költő. A vázlat után egy szereplőlista áll, majd az I–IV. felvonás szövege. A Csongort Vörösmarty feltehetően azért szakította félbe, mert Kisfaludy Károly felkérésére az Eger című elbeszélő költemény írásába fogott, amelyért felajánlott díj kisegíthette nehéz anyagi helyzetéből.

Feltehetőleg 1830 októberére fejezte be művét. 1830. szeptember 22-én a Pesten megjelenő Hazai és Külföldi Tudósítások című lapban jelentette meg Vörösmarty az előfizetési felhívást, tervezett nyomdába adási határidőként ez év november elejét jelölte meg. A pesti cenzúra azonban nem engedélyezte a kiadást, így Vörösmarty Székesfehérváron kérvényezte művének nyomtathatóságát. Székesfehérváron a cenzor az a Szabó Krizosztom gimnáziumi igazgató volt, aki korábban Vörösmartyt is tanította középiskolai éveiben, most pedig épp a helyi előfizetők szervezőjeként tevékenykedve segítette a Csongor megjelenését. 1831 februárjában engedélyezte a nyomtatást. Az első kiadás Számmer Pál székesfehérvári nyomdájában készült el 500 példányban ez év tavaszán.

A kézirat és a nyomtatott szöveg szerzői utasításai szerint Vörösmarty minden bizonnyal gondolt a színjáték színpadra állítására, de a megjelenés idején sem Pesten, sem Székesfehérváron nem működött állandó társulat. 1838-ban a Nemzeti Színházban Munkácsy János Tündér Ilonája csúfosan megbukott, így hasonló szellemű bemutatóra gondolni sem lehetett. Amikor Vörösmarty 1844-ben névtelenül benyújtotta művét a Nemzeti Színház drámabíráló választmányának, bár maga is tagja volt a testületnek, előadásra alkalmatlannak minősítették a Csongort.

Az első bemutatóra csak Vörösmarty halála után, 1866-ban került sor. Egressy Gábor, a Színi Tanoda színész-tanára mutatott be részleteket belőle. A teljes mű bemutatására még 13 évet kellett várni. A Nemzeti Színház Paulay Ede rendezésében 1879. december 1-jén, Vörösmarty születésnapján adta elő a darabot. Azóta szinte minden évben színpadra kerül különféle olvasatokban az ország színpadain.


A mű eszmeisége többféleképpen értelmezhető. A filozófiai-eszmei szint a felvilágosodás és a romantika világértelmezési kettősségéből vezethető le. A felvilágosodás túlzó optimizmusával szemben (amely a világ megismerhetőségét és megérthetőségét hirdette, és amelyből megtervezhető az optimális életút) ott áll a romantika pesszimizmusa, a racionalitással szemben az érzékek világa, az irracionalitás. „Hogy Vörösmarty csakugyan ezt akarta mondani, azt világosan mutatja a hatalom-, kincs- és tudásvágy kudarca s az, hogy Csongor vágyainak beteljesülése közvetlenül ezekre és az Éj monológjára következik” ( Waldapfel József ).

A racionalitás túlcivilizálta a világot, de az ember számára nem biztosította a boldogságot. A természetes lététől elfordult ember előbb-utóbb kiüresedettnek és sivárnak találta világát. Az ekkor keletkező elkeseredésnek természetes következménye, hogy a racionalitást az irracionalitás szemléleti módja váltotta fel. A romantika szellemi táptalajának számító irracionalitás egyrészt tehát a kiábrándultság következménye, másrészt az új értékek keresésének igénye. Vörösmarty művében mindkét tendencia megtalálható, a kiábrándultság mélypontja az Éj monológja.„A semmiből születő és semmivé váló világegyetemben az emberi nem és benne az egyes ember léte pillanatnyi közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Abszurd és céltalan az ember sorsa, nevetséges és tragikus önáltatás minden nagyra, szépre törekvés, minden ég felé törekvés” (Mohácsy Károly).

A lét értelmetlenségének kimondásával szemben egyetlen ellenérv áll csupán. A szerelem az egyetlen dolog, amiért érdemes élni. A földi létben boldogságát kereső Csongor csak a tündérvilágban találja meg azt. Keresése tehát nem volt haszontalan, de eredménye a földi ember számára kétségbeejtő. Csongornak tehát meg kell értenie, hogy célját külső helyváltoztatással nem érheti el, életének értelmét csak saját lelkében találhatja meg. A vágyott és keresett érték tehát karnyújtásnyira van, a hozzá vezető út mégis kanyargós. Ezt látszik igazolni a vándorokkal történt kettős találkozás is.

A Kalmár, a Fejedelem és a Tudós egy-egy lehetséges magatartásminta sűrítménye, háromféle életideált testesítenek meg. A Kalmár a pénz adta boldogságról beszél, a Fejedelem a hatalom boldogító érzését tárja Csongor elé, a Tudós pedig a tudománytól várja az ember boldogságát. Másodszori találkozásuk Csongorral megerősíti annak korábbi kétkedéseit. A saját, de közvetve az emberi lét boldogságát is kereső Csongor kiábrándultan fordul el tőlük. A hármas út és a választás tehát nem adja meg a boldogságot az ember ( Csongor ) számára.

 „A Csongor és Tünde értelmezését az teszi különösen nehézzé, hogy minden mozzanata, minden utalása csak önmaga ellentétével érvényes: a szép a rúttal, a fiatalság az öregséggel, a szárnyaló álom a pusztulást, bűnt, szörnyűségeket hordozó valósággal, a fennkölt a fennköltség ironikus paródiájával, a finomkodás a kirobbanó, vérbő jókedvvel és így tovább. Ezeknek az ellentéteknek az összeütközéséből áll a dráma struktúrája” ( Taxner-Tóth Ernő ).

A dráma kezdetén a csalódott Csongor lép elénk. Vándorútjáról eredménytelenül tért vissza:


 „Minden országot bejártam

 Minden messze tartományt,

 S aki álmaimban él,

 A dicsőt, az égi szépet

 Semmi földön nem találtam.”



A kissé körülhatárolatlan eszmény, az elvont cél elérhetetlensége jogos kudarcélménnyel sújtja Csongort. Ebben az állapotban találkozik Miriggyel, s pillantja meg a kert közepén a Tündérfát. A kudarc ellenére Csongort új vágy keríti hatalmába:


 „Nyugtalan vagyok magamban,

 Örömemben, bánatomban,

 S lelkem vágya szárnyra kél.”


 Tünde szerelmének és a boldog beteljesülésnek a szimbóluma a Tündérfa. Csongor vágya végre tárgyiasul, a szerelem beteljesülése legfőbb vágya. De a szerelmesek nem érhetik el céljukat. Ellentétes világszféra lakói, Csongor földi férfi, aki szerelméhez, Tündérhonba vágyik, Tünde égi lény, aki a földi világban lelné meg szerelmét. A kétszintű világot a Tündérfa kapcsolja egybe. Csongor és Tünde ellentétes törekvése nem a köztes szereplők ármánykodásán hiúsul meg, hiszen Mirigy csak késleltetni tudja Csongort céljának elérésében. A szerelem végül beteljesül, Csongor eléri célját, és a történet szerencsés befejezéssel zárul. De a Tündérhon elveszett. Földi ember számára az arasznyi lét csak percnyi boldogságot teremhet. A záró négy sor pesszimista színezetű:

 „Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

 Gyászosra hanyatlik az égi ború:

 Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,

 Ébren maga van csak az egy szerelem.”


A Csongor és Tünde műfaj-meghatározása problematikus. Vörösmarty színjátéknak nevezte művét. Az irodalomtörténet általában drámai költeménynek tartja a Csongort, utalva a klasszikus műfajhatárok romantikus szétfeszítésére. A műfaj a romantika kedvelt megoldása, az egyes ember problémáin túllépő filozófiai tartalom jellemzi. Az idő és a tér keretét szétfeszítő drámai költemény a romantika költői szabadságeszményének legjobban megfelelő műforma.

A filozófiai tartalmú kérdésfelvetés és a szimbolikus alakok megjelenítése miatt a Csongor a középkori színművekkel is rokonságban áll. A boldogságot kereső hős hasonló a középkori moralitásjátékok központi figurájához ( Everyman) és a misztériumjátékok alakjaihoz. Az egyénítés hiánya teszi Csongort igazán általános figurává. A dráma többi szimbolikus alakja (Kalmár, Fejedelem, Tudós, Éj ) szintén az elvont és általános kérdésfelvetés és válasz gyümölcse.

A Csongor valóban dráma, akció és dikció egysége, de sem nem komédia, sem nem tragédia, sőt tragikomédiának sem nevezhető. Nyelvének líraisága és a kisebb elbeszélő részek teszik összetett műfajúvá. Nincs benne igazi drámai feszültség, így a cselekménybonyolítás sem követi a klasszikus dramaturgiai szabályokat, és nincs benne klasszikus értelemben vett drámai dikció sem. A szereplők sem szóban, sem tettben nem konfrontálódnak végletesen egymással.

A műfaj meghatározásához segítségül hívható még Bécsy Tamás drámamodell-elmélete. A konfliktusos, középpontos és kétszintes drámamodell közül Vörösmarty műve a kétszintes drámamodell kategóriájához áll legközelebb. A két világszférában játszódó történetben a szereplők a világszintek közti átjárással teremtenek kapcsolatot.

 Műfaji szempontból helytálló megállapítás lehet a mesejáték is. A mesemotívumok sokasága (Mirigy, Ördögfiak, próbák stb.) a romantikus képzelet öntörvényű megjelenítésére kínálnak megfelelő keretet. A népies elemek pedig a népmesei forrásokból táplálkoznak. A Csongor rokonságot mutat a varázsmesék világával is. „Az egész mesedrámára jellemző valami sajátos birkózás fantasztikum és valóság közt. A Csongor és Tünde tagadhatatlanul menekülés a valóságtól, menekülés minden, az egyéni boldogságon túlmenő emberi cél elől, menekülés valami irreális, földöntúli, tündéries szépségbe, szerelembe” (Waldapfel József ).

Vörösmarty az előfizetési felhívásban jelezte a Csongorról: „Meséje a’ közönségesen ösmert Tündér Ilonából van véve, olly változtatásokkal, millyeket a’ költés kivánatai szerint szükségesnek vagy szabadnak véltem.” A romantika korának eredetiségigényét nem elégíti ki, az eredetiségnél fontosabbnak látszott a minták követése. A Csongor és Tünde mégis a magyar romantika egyik vezérműve.

 Vörösmarty forrásainak sorában említeni kell a közismert széphistória könyv alakja mellett annak színpadi változatát is, hiszen egy vándortársulat 1828-ban bemutatta Pesten. Hasonló témájú „tündéries drámák” szintén szerepeltek a repertoárban, ezek közül Mozart Varázsfuvolájának hatása érezhető is a művön. Vörösmarty minden bizonnyal ismerte a spanyol vígjáték-irodalom klasszikusait, és műve rokonságot mutat az Ezeregyéjszaka meséivel is (1829-ben készült el a mesék prózafordításával). Shakespeare hatása szintén kimutatható. Legszorosabban a Szentivánéji álommal áll rokonságban, de felfedezhetők a Vihar és a Hamlet ismeretének nyomai is. Goethe Faustjának és Schiller drámáinak hatása a kortárs drámairodalomban való tájékozottságát bizonyítja. A források közt kell említeni a magyar mese- és mondairodalmat is, hiszen a Csongor számos mesemotívumot vonultat fel. A mű gondolatrendszerének vizsgálatakor észre lehet venni a korabeli német filozófia ismeretanyagát. A mű eredetisége tehát nem a témaválasztásban és a felhasznált motívumokban keresendő, hanem az elrendezésben, a költői nyelvhasználatban és a poétikai eszközök egyéni alakításában.


Vörösmarty már epikus műveiben is nagy hangsúlyt helyezett a szereplők megalkotására. Csongor és Tünde, bár jellemrajzukat tekintve elnagyolt szereplők, archetípusok. Az ember, a férfi és a nő alaptípusai ők. Olyan élmény- és magatartásminta-sűrítmények, szimbolikus alakok, akik a téma általános érvényűségének leginkább megfelelnek.

A világszintek kettősségéhez hasonlóan a főszereplőknek is megvan az ellentétpárjuk. Csongor és Balga, Tünde és Ilma olyan szereplőpárok, akikben a földi és az égi szférák szétválasztva ugyan, de szerves egységet alkotva jelennek meg. Az ellentétpárok értelmezhetők a vágyak és a valóság, az eszmény és a földhözragadtság kettősségeként is. Végső soron a vágyak csak korlátozott voltukban valósíthatók meg, s ez lehet a jelenkor kritikája is az ábrándokkal szemben.

A szimbolikus és allegorikus alakok, illetve a mesefigurák a főszereplők jellemének és gondolkodásmódjának árnyalt ábrázolását teszik lehetővé. Különös jelentősége van közülük az Éjnek, akinek monológja a lét egyetemes értelmezését adja.

A Csongor és Tünde valamennyi szereplője kitalált alak, irodalmi előképekkel, mintákkal. A figurák társadalmi hitelessége, valóságtartalma aszerint változik, milyen szerepet szánt nekik a költő a cselekmény földi vagy tündéri-mesei, avagy filozofikus-mitikus szintjén.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése